„A világ nem a festészetről szól”

Az érték nem stílusfüggő.

Deim Pál

 

Ha el tudsz jutni addig, hogy
nem veszed figyelembe az elvárásokat,
sőt arra is fütyülsz, hogy
direkt a trend ellen dolgozz,

nagyjából nyertél.

Kukorelly Endre

 

A világ persze semmiről nem szól, legfeljebb a festészet „szól” a világról. De azért érthető, hogy a kiváló művészettörténész hölgy nagy nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése mit is fejez ki: a festészet a múlté, nem időszerű műfaj; a jövő, és persze a jelen más, újabb műfajoké, mint az installáció, performance és a különféle technikai vagy technikát igénylő médiumok. Azok, amiket intermédia néven már a Képzőművészeti Egyetemen is oktatnak. A művészettörténésznő egy későbbi kijelentésében megengedte, hogy „azért lehet jó képeket festeni”, de az egésznek nincs különösebb jelentősége, hiszen egy elavult formáról van szó. Az elhangzott vélemény súlyát növeli, hogy a nagy műcsarnoki festészeti kiállítás ankétján hangzott el, ahol sokan, főleg festők voltak jelen, arra számítva, hogy a tárlat kritikai elemzését hallják majd a pódiumon helyet foglaló művészettörténészek karától. Ehelyett az életük javarészében, hivatásszerűen művelt történeti műfaj teljes elvetését hallhatták. Egy nem hibátlan és nem teljes körképet nyújtó, de a hazai festőművész társadalom java részvételével megrendezett országos kiállítás minden alkotása en bloc mint lényegtelen, mellőzhető tevékenység eredménye tűnt föl. Ezt a nagyvonalú véleményt lényegében senki nem vitatta, a kiállítás részletező kritikája pedig, sokak csalódására, tökéletesen elmaradt. (Pikantériája az ügynek, hogy a kiállítás szervezői sem akkor, sem azóta nem voltak képesek a katalógus megjelentetésére, így semmi dokumentum nincs, amire hivatkozni lehetne.)

Túl a kurátori szerep felértékelésén, ami emögött van (ti. „csak a kurátor által koncipiált kiállítás egésze mondhat valami lényegeset”), a baj az, hogy a fenti véleményt képviselők mély meggyőződésén kívül nem látni mást, ami alátámasztaná álláspontjukat. A táblakép műfaját — ami csaknem egybeesik a festészet fogalmával — sokan elparentálták már; ennek az elparentálásnak is hovatovább százéves a története. Most csak a korszerűtlenségéről van szó, nem a haláláról, bár úgy tetszik, vannak, akik szemében a kettő ugyanaz. Természetesen intermédia-művek is lehetnek éppúgy jók (és rosszak), mint a hagyományos műfajúak, de rejtély, mi volna az, ami egyetemlegesen felül emelné ezen alkotásokat a többin? Bizonyos körökben úgy gondolják, hogy az új eljárások alkalmazásával „együtt jár” az időszerűség, az intermediális műveké a korszerű kifejezés privilégiuma. Aki pl. video-művészetet művel, az feltétlenül egy „aktuális diskurzusba” kapcsolódik. A festészet pedig technikájánál fogva alkalmatlan mai kérdések feszegetésére. Csak mert festék, ecset, vászon, és kézmíves tevékenység. És abszolút értékmérő a naprakész éberség, ami feltétlenül megelőzi a minőség kritériumát. Nehéz itt szofisztikát nem látni egyébként, hiszen eszerint a jó minőség, a jó mű garanciája éppen az újdonság. Vagyis a művészi minőség garanciája az új, divatos eljárás alkalmazása.

Érdekes kérdés továbbá, van-e Magyarországon szakmai közmegegyezés atekintetben, hogy melyek ezek az aktuálisan fennforgó diskurzus-témák, melyekhez (e vélemény szerint) igazodni ajánlatos. A „diskurzus” fogalmának divatba hozása ugyanis mintha azt kívánná szuggerálni, hogy vannak, tőled függetlenül, bizonyos sarkos témák a világban, a fejed fölött élénk eszmecsere folyik, amelyhez kapcsolódnod kell, különben (butának, tájékozatlannak fogsz látszani), elvesztél a művészettörténet számára, de a korszerű művészet felkent szakértői számára bizonyosan. Kérdés az is, hogy ha külföldön valóban vannak felkapott témák, mennyiben lehetnek számunkra érdekkeltőek és adaptálhatók, különösen, ha nem par excellence plasztikaiak, vagy „általános emberiek” azok, hanem rendszerint szociológiaiak és politikaiak. De az is kérdés lehet, hogy miért szükségszerű külföldön meggyökerezett és ugyanott pertraktált témákat (tényeket, kérdéseket, problémákat) nálunk is vizsgálnia a képzőművészeknek? És egyáltalán, miért magától értetődő, hogy a képzőművészet feladata ez? 

Semmi sem bizonyítja a formállogikán kívül (régi formák = régi tartalom, új formák = új tartalom), hogy hagyományos műfajú mű ne szólhatna korszerűen, s a legeslegújabb elképzelés megvalósulása ne sugározhatná a leghagyományosabb unalmat. A művészetben egyébként se megyünk sokra a sémákkal, a formális elképzelésekkel és az előítéletekkel.

Egyébként, ha „ma is lehet jó képet festeni” — mitől „jó” az a mai kép, ha nem attól, hogy megérinti mai nézőjét? Azaz „aktuális”?

A dolognak a kirekesztő vonása a félelmetes. A plurális gondolkodás hiánya.

Tények helyett teóriák. Kiállítás- és műteremjárás helyett „diskurzus”.

A festészet vége? Katalógus, 2003. május