Varázslatos átváltozások. Székelyi Kati kollázsai

Rendkívül intenzív, sűrű képzőművészeti élményben részesülhet a látogató, ha felkeresi Székelyi Kati áprilisig megtekinthető kiállítását a Szent István király Múzeum emeletén.

Ha a kiállított műveknek a műfaját szeretnénk meghatározni, mást nem mondhatnánk: javarészben kollázsokat látunk, azaz ragasztott képeket. Képeket, melyek nyersanyaga reklámújság, hírlap, magazin, vagyis különböző nyomdatermékek felaprított darabjai. Az első érdekesség mindjárt ez: a kollázst többnyire afféle se grafika, se festmény, köztes kisműfajként ismerhettük, itt pedig jól megtermett táblaképek sora közt járunk. A nyersanyag nemegyszer a kommersz, rikító színű reklámújság, ami Székelyi kezén varázslatos módon veszíti el eredeti közönséges mivoltát; festői árnyalatokat nyer, s hallatlan finomságokra képes. A művész egyedi, több fázisú anyagkezelést alkalmaz munkáján, ami által egyneművé válnak a papír-elemek, a sorok, a sorokat alkotó papírcsíkok. A kollázs síkja homogén képfelületet alkot, s ez a felület mint valami új anyag, megjelenésében antik olajfestmények galériatónusával vetekszik, a zománc s az ólommáz fényével ragyog. A mindennapos használati tárgy anyaga, íme, Székelyinél átnemesül. A keletkező új matéria, akár a hagyományos festői eszközök, méltó anyaga a nagyszabású művészetet hordozó táblaképnek. Mint monumentális plasztikai gesztus, monolit tömb jelenik meg előttünk Székelyi egy-egy munkája. Ugyanakkor érzékelhetőek maradnak a részek is; egyfajta kettősség hozza testközelbe, teszi természetessé a művek hatását: az egymásra-rétegzettség és az összecsiszoltság-sűrítettség, meg az alkotóelemek és a képegész kettőssége  fontos része a képek festői-plasztikai tartalmának.

Merőben elvont, nonfiguratív művek Székelyi Kati képei. Érdekes az út, ahogyan a művész mai festői nyelvéhez eltalált. A Magyar Iparművészeti Főiskola gobelin szakcsoportjában végzett, s noha csak rövid ideig működött képzettsége szerint, mégis minden azóta keletkezett művén átdereng, ha nem is mindig közvetlen módon, a textiles gondolkodásmód. A legkorábbi kollázsait még varrás díszítette és tartotta össze – igazából csak dekoratív pre-kollázsokról beszélhetünk, hiszen a kollázs ragasztás nélkül nem kollázs (collé = ragasztani). Az összeillesztés-összetoldás elvén alapuló kollázs kézenfekvő eljárásmód volt a számára. Azok a művek pedig, ahol különféle besorolási, sorba illesztési szisztémákat alkalmaz, óhatatlanul a szövés eljárását juttatják eszünkbe. Az önfegyelem, a rendszeresség és módszeresség is, amivel Székelyi művei készülnek, a sorra sort szövő gobelinművész sajátsága.

Van a magyar textilművészetben egy tradíció: vonzódás az elvont kifejezéshez, felülemelkedés a napi kicsinységeken, megütközés az általános emberi és társadalmi problémákkal. Több életpálya példája azt látszik bizonyítani, hogy ez a textiles hagyomány – kilépés a „használati tárgy” fogalomköréből, autonóm művek alkotása, nemegyszer műfajcsere – túlélte a rendszerváltást. Része ennek Székelyi munkássága is. Felvetődik a kérdés, hogy a progresszív művészet kiútjaként, kitöréseként megszületett tértextil és társai a 70-es években vajon csak a politika nyomása miatt léptek különútjukra ? Nem volt-e része ennek az „iparművészet” általános válsága és a textilművészet belső fejlődése ?

  Egyébként Székelyi következetessége művei megalkotásában, terveinek az előzetes elképzelés szerinti gondos-pontos véghezvitelében, nem csupán mint alkotói sajátság említendő, hanem műveinek egyik értékadó vonásaként is. A minőségi munka a mű minőségébe csap át. A képzőművészetben csaknem minden a „csináláson” múlik. Figyelemre méltó terve sokaknak lehet; ám a megfeszített, türelmes, koncentrált munka, a ráfordított rengeteg munkaóra nélkül az ötletek szétfoszlanak a semmibe. Mindemellett sziporkáznak Székelyi ötletei. Aligha tudjuk, és a végeredmény ismeretében talán nem is fontos kielemeznünk egy-egy műtípus vagy ciklus mélyén rejlő formai ötletét, azt az eltökélt tervet, melyet következetesen vitt végig és érvényesített az alkotófolyamatban. E tervek végrehajtása olykor magának Székelyinek is okozott meglepetést; a formák önmozgása olykor különös törvényszerűségekre vetett fényt.

Eleddig Székelyi Kati munkásságának csak egy-egy szeletét láthattuk, amikor is tanúi voltunk valamely újabb elképzelése következetes végigvitelének egy-egy művön vagy cikluson belül. Mostani kiállítása a „textil-utáni” pályafutásáról, csaknem a teljes életműről ad átfogó képet. Itt most együtt láthatók a tudatosan és logikusan egymásra épült, egymásból következő sorozatai mint szellemes találékonysága és elmélyültsége bizonyságai egy nagyszabású kiállítás tükrében – mindannyiunk örömére.

 Árgus, 2006. 1-2.