Ungvári Károly (1924–2000)

Ungvári Károly kiállításán először az idő süvöltő rohanása, a múlt félelmes feltorlódásai, a nem-egybeesések, ha ez meg az így meg úgy lehetett volna, és az a bizonyos „mi lett volna, ha” jut eszembe. Az elmaradt találkozások, a meg nem született ismeretségek, a jóvátehetetlen mulasztások, a visszacsinálhatatlan tévedések, a késlekedések, az elvesztegetett idő, a mindörökre behozhatatlan tudás. A történelem és a politika kikerülhetetlen kalodája, s ennek a kalodának a kiszolgálói, a történelem és a politika megrontói. Az úgynevezett „körülmények”, és a saját tehetetlenségünk, tétovaságunk.

Ungvári Károlyt 1998-ban ismertem meg, az Ökollégium-beli kiállításán. Életem egyik legfontosabb találkozásaként tartom számon. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, az egyik legérzékenyebb találkozásaként. Miért nem előbb, miért csak 74 éves korában? És miért, hogy ez volt az első jelentősebb budapesti bemutatkozása, és az is csak baráti segítséggel, kevesek által ismert, kevéssé frekventált helyen? Kérdések, melyekre tudjuk is a választ, meg nem is. Kérdések, melyekre nem szívesen gondolunk, s amelyek újabb kérdéseket indukálnak, önvizsgálatra késztetnek, vádakra és önvádakra indítanak.

Aki ismerte, tudja, vele megismerkedni, őt ismerni kettős öröm volt: az ember és művei. Képek, és aki mögöttük áll. Elsőként a képekkel találkoztam. Valósággal felzaklató élmény volt, hogy egy számomra ismeretlen névhez általam soha nem látott, fontos és jelentős, modern festészetünk élvonalába tartozó művek kapcsolódnak. Mert egyetlen tekintetre fel lehetett mérni a kifejezés és a minőség egyediségét és rendkívüliségét. A szuverén tehetség átütő erejét. Egy eredeti festői nyelv zengését, amely mint a templomi orgona-hang, áthatja és betölti a teret. Ez a nyelv korábban nem volt, eredeti festői kifejezés, mégis mélyen, belülről ismerős. Ez a remekművek magától értetődősége: közelről érintenek, szinte cinkos módon közös beleérzéssel; mintha valamikor egyszer már egyetértésre jutottunk volna a művésszel, feltehetőleg álmunkban vagy előző életünkben.

Mindebből következik a szeretet. Az Ungvári képeket szeretni kell, mint közeli hozzátartozónkat. Ezek szívmelengető képek, noha szó sincs arról, hogy valami idilli, paradicsomi fantáziavilág képei lennének. A szeretetet (vagy mondjuk így), az érzelmi-hangulati kontaktust az a ritka élmény váltja ki, ami nem más, mint az emberi mélység, az intellektuális töltés megnyilvánulása a képfelületen. Az a leírhatatlan jelenség, amikor a festészet anyagait, lemezt és festéket szellemivé válni látunk, holott a festő igazából a humánumát, szellemét, intellektusát alakította anyaggá. A festészet leglényegéről van tehát szó – Ungvári Károly a szó legigazibb értelmében volt festő –, arról a vibráló kölcsönhatásról, a szellem ide-oda csapongásáról, ami a festő és a néző között zajlik ideális esetben. Az Ungvári-képek rákényszerítenek a rájuk figyelésre, magukra vonják a tekintetet; létrejön ez a vibrálás akarva-akaratlanul is.

Ez az élmény tetéződött Kaposvárott, a festő eddigi legnagyobbszabású kiállításán, ahol a művek mennyisége és sokrétűsége segített fölmérni az életmű méreteit és távlatait. Ungvári festői nagyságához méltóan, művészettörténeti hitelességgel rendezte meg a tárlatot Horváth János a Vaszary Képtárban. Tanulmányértékű megnyitójával pedig immár a művészettörténész kötelező adóját rótta le, amikor tudományos elemzéssel tisztelgett a lezárult életmű előtt. Mélyen fájlaltuk, hogy a kései elismertetés olyan jeleit, mint az életműkiállítás létrejötte, a művészettörténeti méltatás, a színes katalógus megjelentetése és a budapesti tárlat – melyek elindításáról még tudomása volt – nem érhette meg. De nem lehet nem szóvá tenni, hogy a késlekedés, a mulasztás nem az utolsó hetekben történt, hanem akkor, amikor Ungvári Károly ha betegesen is, de még alkotóereje teljében volt. Ne feledjük: 1971 óta élt csak a festészetnek. 1968 óta állított ki rendszeresen Kaposvárott, különösebb visszhang nélkül.

A jelenlegi kiállítás is csak adósságtörlesztés, olyan adósság törlesztése, melyet teljesen kifizetni sohasem tudunk. A hat elemit végzett tehetség bámulatos szellemi ereje és tartása, a formális képzést nélkülöző, tudásra éhes ember szívós önképzése, egy formátumos művészhez méltó korszerű világkép kialakítása, egy nagyszabású életmű következetes megalkotása a tágabb környezet nagyon kevés segítségével és nem kis időn át a szűkebb környezet ellenében – ez az emberi-művészi teljesítmény bámulattal, tisztelettel és meghatottsággal kell, hogy eltöltsön bennünket. S hozzá az önzetlen, végtelenül szerény, adni, ajándékozni akarás, mindenkinek, a közösségnek, de külön-külön is, barátnak, ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. Mintha a tehetsége felelősséget ruházott volna reá, mintha a társadalom lekötelezettje lett volna, aki jóvátétellel tartozik a világnak azért, hogy egyáltalán festhet. Ezért visszafizethetetlen az, amivel Ungvári Károlynak tartozunk.

Csekély vígasz, hogy élete utolsó tíz évében szakmai kapcsolatokra és értő fiatal társakra talált a rendszerváltozás után elsőként megalakult Kapos Art tagságában. A Magyar Festők Társaságának sajnálatos módon csak 1998-ban lett tagja, igaz, mindjárt az egyik legmegbecsültebb tagja. Természetesen ez nevetségesen kevés volt ahhoz, ami Ungvári Károlyt művészi rangja jogán megillette volna. Szerencsésebb történelmi konstelláció és kedvezőbb személyes körülmények között hatvan éves korára legalábbis országos szakmai ismertség és elismertség övezi, rangos díjak és kitüntetések birtokosa. A modern magyar festészet virtuális képtárában a magam részéről Illés Árpád, Gyarmathy Tihamér és Rozsda Endre művei mellé helyezem el a képeit. Az utóbbi névvel azt is sugalmazni szeretném, hogy az ő festészete nemzetközi sikerekre is joggal tarthatott volna számot, ha... ha nem úgy lett volna, hanem másképp – de ezt még számos más magyar művészről elmondhatjuk.

Azt hiszem, a leghelyesebb, ha figyelmünket most a valóság felé fordítjuk: a falakon függő művek a hamarosan letűnő XX. század magyar művészetének reprezentánsai; gyönyörködjünk bennük, és emlékezzünk az alkotójukra.

Katalógus bevezető, 2000. szeptember