Tíz éves a Magyar Festők Társasága

Harminchárman. Katalógus, 2005. április 1.

Ha figyelmen kívül hagyjuk is a kerek számok és évfordulók varázsát, tíz év elsuttyanása akkor is indokol némi vissza- és előrepillantást. Elsuttyant az idő, de nem mondhatom, hogy „észrevétlenül tovatűnt”, történt időközben egy s más, benne nem kevés a maradandó. A kezdet friss volt és fiatalos, legalábbis én így éreztem. Érthető; újrakezdés volt, sőt, számomra a kezdet kezdete, felszínre bukkanás az ántivilág mélyvizéből. A társaság megalakulása késleltetett aktus volt, hosszú jegyesség után. Emlékszünk az okokra, a késleltető, visszahúzó, majd piszkálódó, ártani akaró erőkre, személyekre. Az idő nem sokkal szépítette meg az emlékeket, de legalább volt időnk és alkalmunk a tíz év során meggyőződni az igazunkról. A sokat gúnyolt ernyőszervezet (társaságaink szövetsége) beváltotta a reményeket, s keretei között egyesületünk is működőképesnek bizonyult. A friss és fiatalos kezdetet azért beárnyékolta a megjelenésünket követő általános bizalmatlanság különösen a múzeumok, művészettörténészek részéről. Példa ez arra, hogy a jó törvény (esetünkben a társasági törvény) kevés a pozitív változáshoz. A spontán önszerveződés fogalma és jelentőségének ismerete a pártállami évtizedek alatt kiveszett a társadalom tudatából. Nem volt könnyű, évekbe telt, megszerezni a bizalmat, s odáig jutni, hogy például ma már válogathatunk a kiállítóhelyek között. Ami nem jelenti azt, hogy mindenütt tárt karokkal várnak; vannak (s bizonyára mindig is lesznek) szakmájukra fölöttébb hiú művészettörténészek, orrukat fenn hordó múzeumvezetők, rossz jellemű emberek. De szívesen említjük a nevét azoknak, akik mellénk, festők mellé álltak; nem gondolták, hogy csak a művészettörténész diploma jogosít valamirevaló kiállítás koncipiálására és megrendezésére. Egyik alapító tagunk, Pogány Gábor adott helyet első bemutatkozásunknak a mostanában nyomaiban is eltűnő Csontváry Galériában; Baky Péter pedig ma már a IV. Szekszárdi Festészeti Triennálé létrejöttét segíti számunkra akkor sorsdöntő meghívásával. Két év után lett munkatársunk Koplik Judit, aki nyolc év kemény munkájából tetemes részt vállalt, különleges empátiával és szeretettel. A későbbi években lett művészettörténész tagunk és segítőnk P. Szabó Ernő, Szeifert Judit és Kárpáti Zoltán. A legnagyobb segítséget talán a Győri Képtár igazgatójától, N. Mészáros Júliától kaptuk azáltal, hogy helyet adott a több évig előkészített Magyar Kollázs kiállításunknak, hozzájárulva ezzel legkomolyabb sikerünkhöz. Kopócsy Anna a sokszerzős tanulmánykötet-katalógus szerkesztésében volt kiváló munkatársunk.

         Első ízben Simsay Ildikó korai halála döbbentett rá az idő múlására. Mintha ővele az a bizonyos fiatalos lendület és kezdeti derülátás is sírba szállt volna. A gyorsan pergő évek során, szakmai és szervezeti elfogadtatásunkkal, a kulturális társadalomba való beépülésünkkel párhuzamosan nem lett könnyebb a munka. Sőt, inkább bonyolultabb lett. A pénzügyi bürokrácia újabb és újabb nehézségeket támaszt; „filozófiája” az, hogy minden pályázó potenciális bűnöző; az igazolás igazolására is szükség van, de az is csak egy hónapig érvényes. A társaság három, öt, tízéves teljesítménye, elért szakmai eredményei nem nyomnak többet a latban, mint a sikertelenek vagy a kezdők munkája. Minden évet nulláról indítunk, hiszen gyűjtögetésre, felhalmozásra nincs lehetőség: minden fillérrel időre elszámolunk. Éves elképzeléseink, mégoly nagyratörő terveink a kuratóriumok és kollégiumok jóindulatától függenek. Mint anyagilag gyönge lábon álló civil nonprofit egyesületet, súlyosan tudnak érinteni olyan tőlünk független változások, mint egy több évtizedes multú galéria megszűnése, vagy egy nélkülözhetetlennek hitt munkatárs távozása.

         Melyek a kitörés irányai, s melyek a jövő lehetőségei? A kettő nem ugyanaz, mert a lehetőségeknek a pénz, a pénz és még egyszer a pénz szab határt. Hiába látjuk esetleg, merre van a kijárat, ha nem tudunk kimenni rajta. Ideális körülményeket tekintve, ma hiányzó személyi és anyagi tényezőket feltételezve, a fejlődésnek, a terjeszkedésnek a külföld felé kellene irányulnia, mindenekelőtt cserekiállítások formájában. Erre egyébként a világhálón jelen lévő számtalan kínálat lehetőséget is adna. Itthon pedig némi anyagi biztonság birtokában egy saját kiállítóhely és támaszpont volna a hosszú távú sikeres munka – művészeink propagálásának és menedzselésének – eszményi feltétele. Ezek persze ábrándok. Amit megtehetünk, az a fiatal generációk felé fordulás, fokozott bekapcsolásuk a közös munkába. Bizonyos történelmi körülmények folytán ugyanis nem a pályakezdésünkkel egyidőben alakult meg a Magyar Festők Társasága, és aztán eltelt még az a tíz év is, amiről épp most emlékezünk meg. (Most érezhetjük igazán elfecséreltnek azt az öt évet, ami a rendszerváltozástól a megalakulásig eltelt.) A fiatalság szerepének növelését sok minden indokolja, például a dinamikusabb, energikusabb megjelenés lehetősége, a korszerű formák, új szempontok ismerete és hasznosítása, a társaság elöregedésének meggátlása, vagy az előbb-utóbb elkerülhetetlen utódlás biztosítása, azaz végső soron a Magyar Festők Társasága fennmaradása. Még közelebbről: a társaság fő célja, a maradandó és abszolút értéknek gondolt rangos magyar festészet folytonosságának fenntartása.