Lássuk a medvét!

Szocialista realizmus vagy szocreál?

Okkal teszi szóvá a szocreál fogalmának tisztázatlanságát Szűcs György után Bán András is (Műértő 2004. október, november). Itt van mindjárt a Somogyi József Szántó Kovács-szobrával kapcsolatos legutóbbi eset. Ha igaz, hogy a Kis Varsó csoport az emlékművet mint „a kommunizmus idézetét”, „szocreál munkásábrázolást” szándékozott bemutatni Amszterdamban, akkor alaposan melléfogott, hiszen a hatvanas évek már nem a szocreál ideje. A sztalinizmus 1965-re letűnt. Ám a szerzői jogtulajdonos képviselője szükségesnek érzi „mentegetni” a szobrot imígyen: annak tárgya, Szántó Kovács nem volt kommunista. Mintha az ábrázolt személy világnézete minősítené a művet, illetve a téma határozná meg, szocreál-e a szobor. Helyreigazítást kér, feltehetően megbélyegzőnek tartja a szocreál jelzőt. (Mert mi másért kellene egy szobor téves minősítése miatt jogi lépéshez folyamodnia?) Másfelől azonban Hódmezővásárhely polgármestere igenis szocreál műnek nevezi az 1965-ben felállított szobrot, ami nem zárja ki, hogy „a magyar köztéri plasztika történetének egyik főműve” legyen — idézi Rózsa Gyulát (aki viszont a szobor külföldi bemutatásának „posztmodern elgondolásán” botránkozik meg.). A polgármester hozzáteszi: „van még egy pár ilyen szintű szocreál mű, ha nem is sok”, például Szabó Vladimír: Dózsa népe, Kádár-Konecsni: Vihar előtt, Kerényi Jenő: Sátoraljaújhelyi partizánemlékmű c. munkája. (Népszabadság, 2004. dec.14., 16., 29.)

Úgy gondolom, a szocreál nem rövidített változata a „szocialista realizmus” terminusának, amit egyébként széltében-hosszában használtak, anélkül, hogy bárki is tudta volna, micsoda. (Feltehetőleg nem stíluskategória.) Látható, hogy a szocreál fogalmához az eltérő értelmezések mellett különböző érzelmek is tapadnak; van, aki jelzőként sértésnek tekinti, más meg azt veszi zokon, ha valaki elvitatná a szocreál-mivoltot. (És vajon miért tiltják a jogutódok a szocreál munkák reprodukálását?) Személyes vagy történelmi okokból nehéz is elvonatkoztatni az érzelmektől. (Feltéve természetesen, hogy érzelmek fűznek általában a képzőművészethez. Ne feledjük, irodalomban, zenében nem használatos ez a terminus.) Ha meghatározni próbálom a fogalmat, én is érzelmi oldalról közelítek; egykori érzelmeim oldaláról. Már a szóban magában érzelem rejlik, gúny; egyértelműen pejoráló a kifejezés. (Ez a „szocialista realizmus”-ra nem áll.) A szocreál irónikus, csúfondáros megjelölése azoknak a hol nevetséges, hol bosszantó (néhol nyomasztó) vizuális jelenségeknek, amelyek 1949 és 1956 között jobbára a Műcsarnok falai között voltak láthatók, illetve murális és köztéri formában valósultak meg az ország különböző pontjain. Tárgyilagosabban: klasszikus értelemben vett szocreál „mű” az, amely politikailag irányzatos és plasztikailag indifferens. Politikán természetesen sztalinista politika értendő. Plasztikailag indifferens: képzőművészeti vonatkozásban értelmezhetetlen, tartalmatlan, látvány-örömet nem nyújtó. Magyarán: dögunalmas még az ábrázolás szintjén is. Ahogyan unalmas a vásznon egy traktor, tank vagy Csepel teherautó hű képe, az örökre megdermedt mozdulatok, a „széles tömegek”, „vezetőink” portréi és kitalált szituációkba állított ábrázolásai; általában az egész koholt, nemegyszer giccsbe hajló szocialista idill. Egyébként a szovjet példának is ez az „ortodox” (Rieder Gábor) típus felelt meg legtökéletesebben. Művelődéstörténeti, szociológiai, politikai érdekű korjelenség. Amelyik példánya viszont valamelyest is kibújik a fenti két kritérium valamelyike alól, tehát van benne valami plasztikai spiritusz, vagy hiányzik a politikai tendencia, már számot tarthat az idézőjel nélküli mű megjelölésre. Más kérdés a „stílusa”, a mintázás- és festésmódja. A megkívánt „realista” ábrázolásmód körébe a kinyalt akadémikus modortól a laza ecsetkezelésig (a darabos felületkezelésig) a megjelenítés módjának széles skálája fért. Az anakronisztikus „realista” formanyelv problémája nem meghatározó a szocreál kérdésében. (A „közérthetőség” problémája a Kádár-korban szinte mindvégig napirenden volt.) A festői, szobrászi modor önmagában nem tesz szocreállá egy művet, mint ahogyan pusztán a téma, vagy a keletkezés dátuma sem. A polgármester példái közül Szabó Vladimír képét csak mint jellegzetes Szabó Vladimír-képet tudom látni, bárminek is minősítjük. Kerényi Partizánemlékművét pedig sohasem néztem szocreálnak; nehéz is lett volna: 1948-as. A Vihar előtt (1951) bonyolultabb eset; Rényi András szerint, aki elemző tanulmányában a szocreált és a szocialista realizmust nem különbözteti meg egymástól („Vihar előtt”. In: A művészet katonái, Corvina, 1992), „ma joggal tekinthetjük a magyar szocreál ideáltipikus művének.” Horváth Mártonnak mindenesetre nem volt eléggé szocreál. De vegyünk egy ritkán emlegetett példát, Kontuly Béla képét: Budai Nagy Antal a kolozsmonostori békét diktálja. A művész az ötvenes években folyamatosan egyházi megrendeléseket teljesített, most a tárgyválasztással egycsapásra szocreál alkotóvá lett?

A szűken értelmezett, ortodox szocreál csak egy része volt a kor nyilvánosan bemutatott kortárs képzőművészeti termésének. Sőt, a kisebbik, bárha erősen preferált része. A magyar festészetnek csak kis hányada „szocrealizálódott”, zömében nem vette át a szovjet mintát. És hogy ez így lehetett, ebben Bernáth Aurélnak tulajdonítok jelentős szerepet. Bernáth esküdt ellenfele volt a nonfiguratív művészetnek, de a Gresham szolíd modernségétől, a „festői” természetszemlélettől nem volt hajlandó (nem volt képes) visszalépni.  Nagybányára hivatkozva vitákban és felszólalásokban is fékezni próbálta a politikai követelmények nyomását a képzőművészetben. A hirhedt művészetpolitikus, Horváth Márton válasza: „...aki ma a nagybányaiakat akarja első helyre tenni, az az igazán harcos állásfoglalástól, az igazi realista, befejezett ábrázolásmódtól akarja visszatartani mai festészetünket és öntudatlanul is meg akarja hosszabbítani a polgári dekadencia befolyását...”. Bernáth, és részben Szőnyi István tekintélye és jelentős hatása mégis mintegy magához hasonította az egykori kortárs festészet jelentős részét, benne a szocialista realistának mondott festészetet. Ugyanakkor elvei és gyakorlata fenntartásával Bernáth maga is igyekezett lépést tartani a követelményekkel. Meg akarta tartani vezető pozícióját, hogy befolyását el ne veszítse. A munkásmozgalom kezdete az építőiparban (1952) c. kompozíciója „a festői probléma” összeegyeztetésének kísérlete volt a „szocialista tartalommal”. Ám a vonalas elvárásoknak nem volt könnyű eleget tenni. Pogány Ö. Gábor egy cikkében „befejezetlenségként” interpretálta az aprólékos kidolgozottság (vagyis a szovjet minta követésének) hiányát; Horváth Márton pedig felismerve a festő próbálkozását a téglafal vörös reflexével, kinyilatkoztatta, hogy „...ez a ˝festői˝, ez a ˝művészi˝ hatás elkápráztatja Bernáthot, ezzel a frappáns színezéssel köti le a néző figyelmét, ahelyett, hogy kiemelné a harcoló (...) embert a maga nagy pillanatában.” (Megjegyzések a képzőművészeti vitához, 1952.) Látszik ebből is, hogy a szocreáltól megkívánt szemináriumi szemléltetést, ideológia-illusztrálást a műfajok princípiumai csak keresztezték. Eredeti művészi szándékot az ortodox szocreál nem tűrt meg; az ortodoxia fellazítása volt, amikor egy-egy művész egyénisége erősebbnek bizonyult az ideológia kényszerzubbonyánál. S ilyen nem egy akadt. A római számmal sorszámozott „Magyar Képzőművészeti Kiállításokat” végtére is meg kellett tölteni művekkel. Azt mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy amit a szocreál legjavának, főművének lehet (szoktak) nevezni, nem az ortodox típus képviselője. A művészettörténet nehézsége ezen a ponton kezdődik. Ami a szocreál korszak (mondjuk így) főműve, az milyen műve, egyáltalán micsodája a magyar művészetnek? Általános válasz nincs. Nem is lehet. S amikor idáig jutok az írásban, félelmetes módon a készülő ügynöktörvény jut eszembe. A törvény általánosan fogalmaz. Nehéz lesz személyre szólóan ítélkezni. Még nehezebb „műre szólóan”, ott, ahol nem az igen és a nem, a fekete és a fehér között kell választani. Prakfalvi Endre „megértő művészettörténet-írásról” beszél (Műértő, 2004/12). Hát, nem is tudom. Mintha ebben a kifejezésben a tárgyilagoshoz szükséges mértéknél több lenne az érzelem. Én az „elfogulatlannál” maradnék. Igen, kiállítások, minél több kiállítás, a rég nem látott, raktárakban lappangó művek és kordokumentumok megmutatása. Hiszen már-már csak emlékeink és rossz reprodukciók alapján beszélünk. Lássuk a medvét!

Kováts Albert