Egy festő meghalt. Veress Pál (1920–1999)
A festők is meghalnak. Ez a tény, ha fájdalmas is, az élet (a halál) törvényeiből következik, s a törvényeket tiszteletben kell tartani. Még nehezebb beletörődni viszont, ha a festő halálát a szűk szakmai-baráti körön túl alig veszi észre valaki. Pedig a festő azért élt, hogy adjon, méghozzá minél többeknek adjon – saját magából. Akik mégis ismerték és szerették a munkáit, eztán csak a meglévőből gazdálkodhatnak.
Ám vannak, akik épp erre vártak. Ismeritek a cinikus mondást? „A halott festő a jó festő.” Többen gondolják így, mint akik ki is mondják. Ugyanis az életmű „nem hígul” tovább. A meglévő műveknek emelkedik a piaci értéke.
A művészkolléga azonban nem üzleti szempontból méregeti a másik festő munkáit. Nehéz leírni, hogy milyen szempontból is. Elkerülhetetlen többnyire, hogy a sajátjával is összevesse, persze. De ez a vizsgálódás nem oda vezet, hogy „ki a nagyobb művész”. Miközben majdnem minden festő ösztönösen, vagy tudatosan, de érzi és értékeli a tehetséget, az eredetiséget, a szellemeset, az újat. Inkább az úgynevezett „szakmai kritériumok” foglalkoztatják. Hogyan is csinálta az illető, hogyan is jutott eszébe ez vagy az. És természetesen minden festő tudja, amit a kritikus alig, a közönség meg egyáltalán nem, hogy a „csinálta” és az „eszébe jutott” az eredmény felől tekintve ugyanaz. Hogy az anyag, a gyakorlat, a „csinálás” egyfelől, és a szellem, az akarat, az intuíció másfelől, kölcsönhatásban tevékenykedik.
Sokszor nem is a művek, hanem a művész attitűdje áll a kolléga érdeklődésének a középpontjában. Az életformája. A szorgalma. Az ereje. A munkabírása. Hogy a csudába tud ez ennyit dolgozni? Honnan szakít időt a festéshez? A családjától veszi el? A pénzkereső munkától aligha. Vagy mégis? Miből él egyáltalán? A „civil” kívülállóban nemigen merülnek fel ilyen kérdések. Pedig felmerülhetne az a kérdés is, teljes joggal: minek csinálja ezt az egészet? De ez a kérdés nem a művészkolléga kérdése, hiszen ő maga is teszi, ha nem is egészen pontosan tudja, miért. Mert muszáj. Csak. Ha azt mondom, belső kényszerből, csupán jól hangzó nevet adtam valaminek. Egyszerűen nem lehet másképp: erre vagyunk berendezkedve. A kérdést, hogy minek is csinálja ezt az egészet, legfeljebb saját magának teszi fel olykor a festő. De ezek a depresszió múló pillanatai.
Most legutóbb Veress Pál festő halt meg. Új művekre most már őtőle sem számíthatunk. Veress Pál munkásságát mindig is sokra becsülték a kollégák. Veress Pálnak tekintélye volt a fiatalabbak között. Ez a tekintély három ágból táplálkozott. Nem „művészettörténeti” sorrendben mondom. Először is személyes varázsára, emberségére, a kollégák, az emberek, a világ iránti nyitottságára gondolok. Mindenkit megnyert közvetlenségével, barátságával. Aki roppant ügyel a tekintélyére, s zászlóshajóként vonulgat társai között, vagy feléjük se néz, épp ellenkező hatást ér el. Veress Palival mindig mint barátjával találkozhatott az ember. Másodszor: a műve. Az ő sajátságos művészete kezdettől, a kirekesztettség-utáni ismertségétől kezdve kirítt mindenki más művei közül, igazi egyéniséget mutatott. Ezt igen sokra tartották a kollégák. Őbenne fel sem merülhetett az idomulás, az alkalmazkodás gondolata művészeti vagy politikai divatokhoz. Hiszen éppen innen eredt egykori kivonulása is a művészeti életből, amivel, paradox módon, kor- és pályatársai legkiválóbbjaihoz csatlakozott. De ez már a harmadik kritérium, amiből tekintélye táplálkozott: a művészi tisztessége. Ez a történelmi, művészettörténeti fordulat, a magyar képzőművészet folytonosságának erőszakos, durva megtörése, ami bizony sok művészpálya megrokkanását vonta maga után, mércévé vált az idők során, az ember, a művész önmagához való hűségének, következetességének mércéjévé.
Ahogyan Veress Pál érzékenyen és adekvát módon válaszolt az idők változásaira ötven és harminc évvel ezelőtt, akként ismerte fel tennivalóit a rendszerváltozás után is. Mindenek előtt, persze: festeni akart. Ezen túl pedig fiatalos örömmel fogadta a művészeti szervezeti élet átalakulását. A Magyar Festők Társasága kiállításainak egyik legaktívabb résztvevője volt. Magáénak érezte a Társaságot, s a Társaság is, megtisztelve, magáénak érezte őt. Emlékezni fogunk rá, amiként a többiekre, a közelmúltban elment művész-tagjainkra, Szántó Piroskára, Simsay Ildikóra, Joláthy Attilára, Perhács Lászlóra. És mindannyiuk festői életművére.
Art Forum, 1999/3
